Nem vagyok olyan beszélgetős. Mármint olyan, aki őszintén, nyíltan tud beszélni azokkal, akik közel vannak hozzá. Nem tudom miért. Talán félek, hogy megbántom, elvesztem őket. Vagy csak egyszerűen ezt a mintát láttam a szüleimtől és ezt tanultam meg.
Viszont érzem a hiányát. Hogy el kellene mondanom a gyerekeimnek, hogy mennyire szeretem őket, hogy beszélnem kellene a szenvedéseimről, mert akkor talán ők pár rossz dolgot megspórolhatnak. Vagy csak egyszerűen tudják meg, hogy honnan jöttek, mint ahogy én nem tudom... De már az is jó lenne, ha egyszerűen tudnák: nagyon szeretem őket, hogy bármit megtennék értük, hogy ők nekem a minden...
Ma azon járt az agyam, hogy amikor apám meghalt, akkor az jutott először eszembe, hogy reggelit csinált nekem. Hogy korán felkelt – nem miattunk, hanem mert mindig korán kelt –, és amikor felébredtem a konyha asztalon, tea, szendvics vagy bundás kenyér várt. Télen még sötét volt kint, szinte fel sem ébredtem, úgy ettem a kenyeret és ittam a meleg italt. Akkor nem volt különösebben nagy élmény, de visszaemlékezve nagyon jó volt... Mert az apámtól kaptam... Ha más nem marad meg a gyerekeimnek rólam, csak ennyi már az is jó. De jobb lenne, ha többet kapnának. Ha tudnák, hogy én vagyok. Hogy mellettük állok és bárhová viszi őket az élet én szeretem őket és ezen nem változtat semmi...
